Pár napja döbbenten vettem észre, hogy borzasztóan haragszom egy csomó emberre. És sokáig nem tudtam rájönni, hogy miért, csak azt éreztem, hogy jólesik beszólni másoknak. Nem mindenkinek...
Megjegyeztem magamban, hogy a Harag ugyan igencsak leépítő jellegű, de ha csak simán elnyomnám, az nem lenne jó. Így hát megálltam és megkérdeztem:
- Miért van itt?
Semmi.
- Harag, miért vagy itt?
...
- Miattad. Mi másért?
Eltöprengtem. Mi a közös bennük...? Aztán szép lassan rájöttem.
Mind azon gödrök mélyén csücsülnek és kaparnak lefelé, amelyekből én az életem folyamán kimásztam és éppen ezért pontosan tudom, hogy amit csinálnak (vagy nem csinálnak), az hova vezet.
Mint egy rossz sorozatban. "Ne menj oda José Armando, mert meglátnak és elkapnak!"

Említettem már, hogy sokáig úgy éreztem, hogy az életem egy szappanopera? Szerencsére ez már elmúlt, de most úgy látom, hogy másoké az. Fura érzés. Állítólag ez az érzés hoz ide minket a szellemvilágból a földre, az anyagi világba. Vagyis többek között ezt is fel kell ismernünk és el kell engednünk ahhoz, hogy hazamehessünk majd.

Mindamellett ez a harag legfőképpen nekem szól, magammal szemben, látván, hogy mennyire idiótául festettem egykor és mennyire makacsul ragaszkodtam az igazamhoz, ami minden volt, csak igaz nem. És itt jön a képbe a megbocsájtás. Mindenkinek. Másnak is és magamnak is. Elfogadni, hogy mindenkinek végig kell járnia a saját útját és megbocsájtani magamnak azt, hogy akkor ennyi ideig tartott.
Végülis... "Minden dolog addig tart, ameddig tart." :D